2023. november 2., csütörtök

Delhi, Utolsó nap. Hazafelé



Január 27

Indulás haza
Annak ellenére, hogy gyönyörű napokat töltöttem Delhiben, nagyon vártam már, hogy indulhassak haza, az én megszokott kis meleg fészkembe. Tiborkám, Nagyfőnök, és mind...nagyon hiányoztak már...mégis csak az én fészkem...

Reggel, illetve hajnalban volt az ébresztő. A gép 10:20 körül indult Delhiből, de mondták, hogy vagy 3 órával előtte ki kell menni. Plusz még az autóút. Kifelé. Nagyon büszkén írom le, hogy szombaton reggel a sofőrkénk engem már kivitt a reptérre. Már talán visszaállt a közlekedés az ( általuk) megszokott menetrendbe. Hajnali ébresztő, reggeli készülődés. Még utoljára ráültem a bőröndömre , amiben benne volt a 3 tevebőr táska és a hatalmas kép keretben, üveggel. Nem volt viszont benne a tisztasági csomagocskámból semmi, néhány ruha és néhány súlyosabb apróság. Próbáltam a nehezebb, de kisebb ajándékokat ( a tollakat és a kulcstartókat ) átpaterolni a kézi bőröndkémbe, és gyakoroltam, hogy lehet azt a  pici, ám  brutál nehéz kézi bőröndöt laza mozdulattal és széles, laza arcberendezéssel felemelni. Mert az tuti túlment a megengedett határon. A nagyot nyolcvanszor összeraktam, szétszedtem, ( remek kis puzzle volt) de valahogy épp nem volt 23 kg. Ha jól emlékszem, úgy 22 körül mutatta a reptéren a mérleg. Szóval, reggeli menetrend, jött a kis drága sofőrkém. Odalépett hozzám a tanárnő. Le kell írnom: igen, én ilyen csoda lénnyel még nem találkoztam. Eljátszotta az idős nőt, ült, magába roskadva, aztán vele szemben a szekrénybe roskadoztak az informatika tanárnak osztott díjak. Szerényen élt, de majd nyáron meg ha nyugdíjba megy, lemegy Keralába, a kis házába ( amit nálunk hatalmas palotának becéznek) Ennek a nőnek akkora szíve volt, olyan aranyos és olyan odaadó és kedves volt!! Ja igen, és ő el mert vinni minket metrózni és Tuk-Tuk-ozni. Szóval, megpusziltam, és rásírtam a vállára. Ez a néhány nap nagyon nagyon  meghatározó és erős élmény volt nekem. Ilyen tiszta lekű emberekkel nagyon kevésszer találkoztam még. Olyan jó lenne ha tudnák ( és tuti tudni fogják, mert ezt olvassák majd, és fordítjákJ)) hogy mennyire szerettem ott lenni.

Na, sofőrkém a vállára kapta a nyolctonnás bőröndömet, és letepert vele a negyedik emeletről. Én becsüccsentem az autóba, és még utoljára kiélveztem Delhi érthetetlen kuszaságban áramló autótömegét.
Kiértünk a reptérre. Itt a bejárat előtt több sávban is ki lehetett szállni az autóból. Pesten egy csík van csak, itt még kettő választott el a bejárattól. Kiszedtem az összes motyókámat, és megálltam, vártam, hogy legalább az első sávon át tudjak menni. Álltam, és vártam. És csak vártam. Autók meg csak áramlottak. Szegény sofőrkém felmérte, ha nem lép a tettek mezejére, én ott töltöm a következő 300 évet. Kipattant az autóból, mellém állt, mint testőr mind a 150 centijével, és valahogy átrángatott az autók között. Ha nincs, én ott mumifikálódok az út szélén. Tuti sose jutottam volna át.
Nagyon hálás voltam neki . Átérve kerestem egy ajtó szerű bejáratot. Odacibáltam minden táskámat, és egy katona megállított és gyakorlatilag minden papírkámat előszedetett velem, mielőtt beengedett volna a reptér belsejébe. Igaza volt, csak nekem ez olyan félelmetesnek tűnt. Még a napokban erre mondták azt az ottani tanárnők, hogy nem kell félni ott vannak a katonák és a rendőrök. Tudja fene, bennem ez a látvány nem a megnyugvás volt.

Na, akkor bejutottam a reptér belsejébe. A pánik persze rögtön elkapott. Én, aki nem tudok tájékozódni, egy ekkora térben hogy találom meg az én helyemet ( No igen, lehet akkor gondolni, hogy mi a  fenének megyek egyedül Indiába. A válaszom: kíváncsiságból. És igen, érdekelt az iskola olyan helyen, ahol minden más, de legfőképp az emberi gondolkodás más.)

Szóval, megkerestem az én repcsikém becsekkolásának a sorát, széles álcázott mosollyal, de belül görcssel, feldobtam a nagy bőröndömet a szalagra…és hollééééé, nem több 23 kg-nál…Juhééé, akkor ettől megszabadultam.

Ezután  egy nagyon kellemes, laza utazás következett. Ellenőrzés, majd kapukeresés. Még próbálkoztam, hogy vegyek-e valamit a maradék pénzemen, de inkább hazahoztam. Nem találtam semmi csábítót vagy vonzót ( na, ha már én nem találok semmit:-))

Kapukeresés, majd felszálltunk egy batár nagy gépre. Azért megjegyzem, hogy mittudomén volt vagy 500 fős, totál tele volt, ( Delhi-Helsinki járat) Hogy ez a  sok ember mit csinál, hogy ennyire tele van egy átlagos nagy gép…De szeretnék én is ilyen munkát végezni…hogy sokat utazhassak., repkedhessek Na, majd a másik életemben.   Az utasok  három negyede fehér emberke volt. Hogy ezek hol voltak eddig??? Mert az utcán nem, az biztos  ( mint ahogy én sem) És ami még hihetetlen: mögöttem egy idős magyar házaspár ült. Valamilyen jelzést leadtam, hogy én is…én is…meg hogy értem a beszédüket, ne legyen már kényelmetlen valamit hallani, amit nem kellene. Mellém egy kicsit gyengébb idegrendszerű hölgy ült. Elég rendesen elszórakoztatta a személyzetet. Na, ok, a filmvetítője nem indult. Cserébe viszont megkapta a repcsi wifi jelszavát.
Lestem , fókuszáltam…de azért nem volt merszemJ)))

India felett egyszer csak derűs lett az ég. Lent a hatalmas hegyvonulatok, utak, majdnem azt írtam, hogy falvacskái, pedig hát azok nagyon nem voltak…szóval minden nagyon szépen látszott. Majd Oroszországnál mindent hó borított. Zseniális találmány, hogy láttuk, hol megyünk. (Delhi , Aral tó, Moszkva, Helsinki) Nézhettem az előre mutató webkamerát és a lefelé látót is. Nagyon jót játszottam, de alapból a 8 óra alatt főleg filmeket néztem. Néha szóltak, hogy turbulencia…öveket becsatolni, na azért ezt nem élveztem annyira, de nem volt vészes. 

Visszafelé Moszkva után minden felhős volt. Olyan, mintha egy havas tájon repülnénk, vagy inkább tejszínhabon. Imádok repülni. ( sajnos, nagyon nem adatik meg…)

És akkor, ott valahol Moszkva és Helsinki között megláttam egy szivárványt. Kerek volt, a szárny mögött. Összeért. Le is fotóztam, szerintem nem látszik a képen. De én láttam ( és nem akarom tudni, hogy igen, onnét valami kijött, és az megtörte, alkotta, csinálta…) Nem akarom!!! Tudni. Ez az én szivárványom volt. És Janet-é. Aki, akkor még nem tudtam. Elment. Előző napokban . 
Ő indított el a nemzetközi IKT-s úton, ő volt az én e-anyám.
Ezt az utat neki címzem. Írok, írtam róla egy oldalkát ide, de az még nincs kész. Még nem zártam le.
Szenvedek tőle nagyon, Delhibe végig meséltem neki, és alig vártam, hogy hazaérve akkor szavakban megfogalmazva is leírhassam. Figyelj, Janet, megcsináltam. Elmentem, láttam, éreztem, tapasztaltam, tudtam, adtam, kaptam, tanultam…
De Janet már január 22 óta ott volt velem. Hallotta , érezte , amiket mondtam.

Ezt a linket kaptuk. Ettől még csak szörnyűbb lett az érzés 
http://wgntv.com/2018/01/22/2-killed-in-house-fire-in-addison/ 

A szivárványt is ő küldte. Elköszönt.

( Aki emlékszik,ő az az idős néni, akivel sokszor skypoltunk is, és neki volt a Katherin nevű fehér cicája…)
És  még voltunk mi neki…Ausztráliától…Ázsián át…Afrikán át…Európán át…Amerikáig…
Voltunk mi neki…és ő nekünk…volt…

Helsinkibe simán leértünk. Már nem fedett annyira hó mindent, inkább havat és vizet láttunk fentről.
Helsinki…Európa, Hú, de nagyon örültem . Itt már itthon vagyok. Valamilyen értelemben.
Helsinkiből már csak egy röppenés, kb 2 óra, és Tibikém várt rám a reptéren De jó volt látni. Őt látni…jó volt.
Na okés, Nagyfőnök is elindult, de begyulladt valami a nyakába, és visszavitte Boglárra. De Tiborkám várt…drága mosolygós  szemeivel..de jó volt látni megint.

Itt az én fészkem, ő, a fiókáim= testrészeim, plusz gyerekeim...a Virág strand füves  partja , a Gömb...a Balcsi, amit minden lélegzetvételnél beszívok, a napsugár, ahogy megcsillan a  vízen , nyár, part, hajókázás...itt az én fészkem.
Nyugalom, biztonság, melegség.

Ezt láttam...láthattam...én, a kisember...Boglárról:-)))



Delhi, repülőtér ( belül nem lehetett fotózni, haza akartam jutni, nem kockáztattam:-)))



Otta szivárvány. Kerek, gyönyörű. Szia Janet. 




































Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése